Ezt a dalt is posztolhatnám és No comment:
https://www.youtube.com/watch?v=TdrL3QxjyVw
Esetleg hallgasd míg végig kísérlek azon a visszatekintésen ahogy Én éltem a Trezyben.
Ahhoz hogy megírhassam segítségre volt szükségem, ezért Gyöngyi Annamária barátnőmet kértem meg, hogy kérdezzen engem, így hangzik:
Többször beszéltél már róla korábbi interjúkban, hogy hogyan és honnan indult a Trezy, de most visszanézve, ennyi év távlatából, hogyan neveznéd meg, mi volt az a döntő pillanat, amikor úgy határoztál, hogy akkor most te ebbe belevágsz? Mi volt a fő motivációd?
A döntő pillanat az volt, amikor választ kaptam a Sapientiától, hogy nem kellek nekik tanárnak. Tudni illik az Ökológus szerelemszakmámat akkor már nyolc éve komolyan űztem, dacára a két kislányom megszületésének és a Kolozsvárról való Csíkba költözésünknek. Úgy készültem az anyává válásra, hogy a vizsgákat, terepmunkát és a kutatási részt, előadásokat befejezzem ,mielőtt harmadik stádiumos állapotos lettem, hogy kismamaként már csak adatfeldolgozás, cikkírás, és szakirodalmazás maradjon, amit kisbaba mellett is el tudok végezni. Nagy pocakkal és gyermekágyasan is írtam a doktorimat, rendszeresen visszautaztam Kolozsvárra megvédeni a részeredményeket, opponensek véleményét kikérni, a doktori iskola hivatalos ügyeit intézni. Még egy kisgyerekkel és újra állapotosan is sikerült együttműködést kialakítani a BBTE, a Sapientia és a Tihanyi kutatóintézet között, így Csíkból tudtam a kutatásomat (angolul, hogy a nemzetközi kuratórium értse) folytatni. (A kontraszt miatt volt fontos a fentieket részleteznem.) Szóval úgy tűnt, van egy lehetőség a Sapientian, ugyanis megüresedett egy tanársegédi állás. No, de ez meghiúsult, és akkor dacból előhúztam az aktuális hobbimat, a pelenkavarrást, amit akkorra egy-egy család rendelt már tőlem, miközben én viccből elvégeztem egy vállalkozói kurzust is, amit falun élő, munkanélküli, háziasszonyoknak találtak ki, és én komolyan, de végig polgárpukkasztásképpen csináltam a képzést! Nagyon jól jött ott új irányba állítani a vitorlákat. Gyorsan átprogramoztam magam, hogy választhatok két dolog között: csalódott leszek és bosszús áldozat vagy megmagyarázom magamnak, hogy az elméleti ökológiánál többet vár tőlem az élet, nevezetesen megmenteni a bolygót a pelenkaszeméttől. Ez utóbbi nagyobb felhajtó erejűnek bizonyult.
Tény, hogy kilátástalan volt minden, a lakhatási és megélhetési gondokat kellett megoldani és ez volt kéznél. Persze személyiségi jellemvonásomból is adódik, hogy nem az álláshirdetések között keresgéltem a biztonságom.
Ha csak pár szóban kellene megfogalmaznod, szerinted mi az az életérzés, ami a Trezyhez kapcsolható? Volt ilyen?
A forradalmárok érezhették ezt régen, amit én azokban az években, vagy talán az aktivistákhoz hasonlítható az életérzés... Valami olyasmit éltem meg - és ezt mindenkinek át is akartam adni -, hogy: nemes a cél, megváltjuk a világot, összefogunk és jól bemutatunk a fogyasztói társadalomnak! És az a furcsa, hogy úgy tűnt, sikerülhet, és valóban komoly társadalmi választ kapott a Trezy! Megkerestek a kínaiak, hogy náluk varrassam a pelenkákat, a DM, hogy majd ők forgalmazni akarják, a sajtó meg pörgött a történeten, gazdasági fórumokon is arra eszméltem, hogy velem akarnak beszélgetni, díjat adtak át, voltam minden nőszervezeti konferencián, sikeres vállalkozók iskolájában szónokoltam, céges közösségépítő rendezvényen voltam motiváló példa, befektetők jelentkeztek (akiknek mai napig tartozom)... Szóval szédítő életérzés volt, mégis végig azt éreztem, hogy a széllel szembe pisilek és a Don Quijote szellemisége kísértett állandóan, és még győzködtem magam, hogy: majd nekem sikerül, idesüss! :)
Azt is mondtad, hogy szerettél volna azokhoz szólni, akik meg akarják oldani és nem kreálni szeretik a problémákat. Milyen problémákra gondoltál itt elsősorban? Hogy látod, annak idején választ is tudtál adni ezekre?
Két dolog volt itt, amire sokszor utaltam, egyik maga a Trezy pelenka használata, a másik pedig a hozzáállás az élet apró cseprő dolgaihoz, ami sokszor a leginkább megnehezíti az életet.
Ez volt a lényeg, nevezetesen, hogy lelkesíteni kívántam az embereket, hogy észrevegyék a saját megoldásaikat. Szóval alapvetően nem én akartam megmondani, hogy mi is legyen az a megoldás. Csak igyekeztem úgy kialakítani egyrészt a pelenkát is, hogy minden adandó kihívásra legyen lehetőség a Trezyvel azokat kezelni. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy olyan tevékenység adódik a pelenka kezelése körül, amit én gyönyörű szimbólumnak láttam az életre. Ugyanis jó modellnek tűnt, mert nem kidobjuk, mint az elhasznált, mocskos ügyeinket és veszünk egy másikat, ami tiszta, hanem újra és újra dolgunk van vele, hogy tiszta legyen ugyanaz! Így tehát a pelenka önmagában nem a cél volt, hanem egy eszköz is a személyiségünk fejlesztésére, hogy egy nemesebb, felnőttebb életet alakíthassunk ki.
Azt a következtetést vontam le, hogyha már modern nőkként otthon vagyunk, akkor lehetne értelmet találni a mindennapos rutintevékenységekben. Mert talán azzal, hogy van egy termék, egy mozgalom, akkor modern választ lehet adni az anyaságra. Így felmerülhet a kérdés, hogy bármelyik másik otthoni tevékenység miért nem jó ugyanerre a célra, mármint az önfejlesztésre? Jónak jó, csak évszázados minták tapadnak hozzájuk: például megtanultuk, mi a rend, milyen a jó mosogatás, hogyan vagyunk jó feleségek, jó anyák és ezek mind-mind nyomasztanak már, mert nem adnak teret a személyiségünknek, pedig ez ma fontos. Csak elvárásokat adnak, és mi mind rohanunk megfelelni, miközben magunkban dühöngünk - de minimum kényelmetlen.
Itt ezen a ponton jön egy új és mégis régi termék, ami esetünkben a Trezy volt. Elég szép, elég trendi, elég hangos, hogy vonzó legyen, de bőven ad teret kinek-kinek kibontakozni, tehát nincs hozott minta, anyáink pelenkája egész más volt. A Trezyvel például a kétéves gyerek, aki már leveszi magáról a pelenkáját, annak adott a lehetőség, hogy fordítva is fel lehetett adni gyerekre, az elejét hátul, hogy ne találja meg a tépőzárat és ne tudja váratlanul levenni. Ugyanakkor a leszoktatásban nagyon jó segítség, hogy hagyhatjuk, hogy levegye magáról, de nem bármikor, hanem amikor jelen tudunk lenni és segíteni mi is.
Mindig volt egy olyan érzésem, hogy Erdélyben, Romániában a Trezy túlságosan is megelőzte a korát: az anyukáink még mosható pelenkát használtak és a nők alig várták, hogy megszabaduljanak ennek a terhétől – és akkor jött a Trezy, és azt mondta, hogy ez nem egy teher, ez jó nekünk. Manapság viszont már sokkal inkább fókuszban van a környezetvédelem. Te hogy látod ezt?
Amikor nekifogtam, már akkor tudtam, hogy tíz év múlva érik be. Szóval most lehetne vele szárnyalni. Nehéz volt piacot csinálni a moshatónak pont ezért, hogy most, amikor végre ki lehet dobni, akkor mi mossuk? De voltak más érvek is mellette: hogy pl. pamut és szellőzik, nem fogy el, segíti a leszoktatást, a második gyereknek is jó. De alapvetően igaz a felvetés és sajnos amire beérett, én már nem tudom csinálni. Ami megy ma, az a divathullámra felültetett csili-vili, minden alkalomra más pelus -ez ad piacot ma. Pedig sokkal inkább mosodát és -házhozszállítást kellene hozzárendelni, jah, és ki ne hagyjam: anyakávézót!
Ide kapcsolódik a következő felvetésem is, ami számomra mindig is kicsit dilemmatikussá tette a döntést a mosható pelenkázásról: miközben a nagy olajcégek vagy üdítőgyártók a legnagyobb szennyezők a világon, a felelősség ezzel ismét áttolódik egyéni szintre, és megint főleg a nők, az anyák vállára: nekik kell újabb áldozatot hozniuk, miközben túlterheltek és a társadalom számára jórészt láthatatlan a munkájuk és ő maguk is. Mit gondolsz, hogy lehetett ezt úgy csinálni, hogy az anyukák mégis egy lehetőségnek éljék meg, és nem egy újabb méltánytalan elvárásnak?
Ez a dilemma az, ami minden másnál mélyebben foglalkoztatott. Főleg miután megszülettek az ikreink is és hattagú lett a család - egyre jobban éreztem a láthatatlan munka lenyomatait magamon. Folyton feltettem a kérdést, hogy mit teszek én még az anyák nyakába... aztán eszembe jutott az a kezdeti lehetőség, hogyha volna közösség, akkor ki lehetne beszélni a felgyülemlő nehézségeket, segíthetnénk egymásnak. Kívántam megoldásokat adni erre a túlterheltségre is, pl. újabb üzleti modell bevezetését fontolgattam, ahol bérelni lehetett volna a pelenka csomagokat és biciklifutárszolgálat meg pelenkatisztító működött volna a háttérben. Azt is próbáltam kommunikálni, hogy nem kell hárdkor moshatópelenkázni, de legyen otthon egy-egy csomag abból, ami nem fogy el, csak a biztonságért. Így igyekeztem adni, ami tőlem telett. Közben folyton láttam a megújuló designos pelenkákat, ami a folyamatos vásárlási kedvet is fenntartotta, ez volt a versenytársak válasza... Paradox volt, ez tény. És lavíroznom kellett az etikus, de fenntartható üzletben.
A Trezy körül adott ponton kialakult egyfajta kis mozgalom is – rendszeres közös kávézások, beszélgetések anyukákkal: mi volt szerinted az összetartó kapocs ebben? Nehéz volt megszervezni, vagy egy olyan igényre volt válasz, ami miatt szinte magától szerveződött?
Magától szerveződött. Sok beszélgetés, levelezés, de személyes találkozás előzött meg egy-egy vásárlást. Tulajdonképpen csak fel kellett ismernem, hogy adott a találkozás, és rendszert kellett csinálni belőle. Nagyon vártuk a szerdákat, nagyon. Az összetartó kapocs az azonos élethelyzet volt. Azok közül a lányok közül ma is sokan szoros barátságot ápolnak, amelyek javarészt a trezys kávézásokon alakultak ki. Milyen szép...
Mi volt a legnehezebb számodra ebben az egész folyamatban? Egy adott ponton elég nagy publicitást kapott a Trezy, az, amit te csináltál, egyfajta sikeres vállalkozóként voltál bemutatva – miközben a háttérben talán folyamatosan küzdened kellett a fennmaradásért. Mi az, amit mi kívülről nem láttunk, nem láthattunk ebből? Tudnál most már erről is beszélni?
Mit csinálnál másképp? Vagy csinálnál másképp bármit is? Visszanézve, szerinted mi hiányzott a leginkább ahhoz, hogy a Trezy tovább tudjon működni?
A legnagyobb nehézség az volt, hogy úgy indítottam vállalkozást, hogy a mindennapok nem voltak megoldva, tehát egy pelenkát ha eladtam, akkor azzal az 50 lejjel futottam is a boltba, vettem ezt-azt a gyerekeknek, bepakoltam a biciklikosarába és boldogan tekertem haza. Persze repült a lelkem, de az eszem tudta, hogy ez nem járható út, ha vállalkozást épít az ember, de hát ez volt a realitás. Nem is tudom, bánjam-e, hogy mégis csináltam? Nem szeretek bánkódni. Aztán ott volt az is, hogy egy olyan terméket értékesítettem, ami nem hozott visszatérő vásárlókat, ez is nagyon megnehezített a dolgom, mindig új vevőket kellett keresni. Folyton felvetődött az anyaság-pénzcsinálás összeegyeztethetetlenségének kérdése, főleg, hogy ekkor már egyedül éltem a gyerekeimmel. És egy idő után láttam a konkurenciát az olcsó kínait, a gyönyörű, mintás nyugati pelusokat, miközben engem nem hagyott nyugodni az etikus szellemiség. Nagy volt a füstje, no, s a lángja kicsike, e vót.
Tulajdonképpen ahhogy kezdődött úgy is végződött, nem tudtam nem csinálni 2012ben és nem tudtam csinálni tovább 2022től. Magyarországra költöztünk, elég volt szervezni a hattagú családunk új otthonát, hivatalos ügyeit, iskolákat, új életmódunk egyéb részleteit pl. a mangalicákat😅, szóval nem csoda,hogy otthon maradt a trezy minden részletével. Tervem nyilván volt vele, de a magyarországi mosható pelenka influenszerek rosszul fogadták mondván nézzek körül milyen szép pelusok készülnek ma, a trezy anyáink ócska rongya ehhez képest és igaz is! A lelki erőm már nem állt rendelkezésre ebbe is beleállni, szóval a támogató csoportokat elinditottuk még és hagytuk mentire...minden esetre újrahasználható Trezyvel tele szekelyföld keressétek egymást 😘
Csókanyu
Te, aki egyedül érzed magad a gondolataiddal, jól esne, hogy meghallgasson valaki akivel őszinte tudsz lenni, mély lelki beszélgetésre vágysz, akkor keress bizalommal, az első beszélgetés ingyenes.
email: bdorix kukac gmail.com
telefon: plusz 36 harminc 3179833
