Bányász Dorottya vagyok

a Doris Kompániája térben dolgozó– hivatásos társalkodónő és életkísérő

Ha az élet megengedi, néha társra találunk: valakire, akihez kapcsolódni lehet őszintén és e miatt azt érezzük: itt meg lehet érkezni, valaki figyel, valami megtart...

Az én hivatásom ilyen kapcsolódásból született és valahogy így hangzik: elkísérni az embert a saját felnőtt erejéig.

Lásd honnan jövök.  Több mint tizenöt éve a személyiségem, a tudatom és a testem finomhangolása a mindennapjaim része. Mestereim, segítőim és az út kanyarjai formáltak olyanná, aki ma vagyok. Pszichodráma, családállítás, NLP, mesefejtés, LIP, kineziológia, szimbolikus látás, tánc és szabad ima mind hozzátettek ahhoz az egyetlen mondathoz, ami ma a lényegem:

„Az élet megtart – pont addig, ameddig.”

45 éves nőként, feleségként, édesanyaként, mozaik családban, tanyasi gazdálkodó körülmények között élem azt, amit kísérek is: a hétköznapi felnőttséget.
Tanultam, kutattam, tanítottam, szültem, veszítettem, újrakezdtem – a saját gyakorlatomból tudom, hogy kibírjuk magunkat. És ha kibírjuk magunkat, akkor élni is tudunk.

A testem lett az első tanítóm. Sokáig sok volt nekem, most túlsúlyos is: és mégis szabad. Megtanultam úgy nézni rá, mint kincsre – olyan értékre, amit már nem rejtek el, hanem megosztok, mert terhet csak az hord, aki egyedül viszi.

Arra hívlak, aki a saját kincseit keresi: gyere, és amíg utunk együtt tart, leszek a kompániád.
Nem helyetted élem az életedet.
Nem mondom meg, mit tegyél.
Nem javítalak.

Elkísérlek.
Ott leszek a csendben, ahol az élet születik.
Emlékeztetlek arra, hogy felnőtt vagy, és minden eszközöd megvan.
Gyakorolunk szívből élni — te is, én is — addig, amíg aktuális.

Mert az ember egyszerre szörny és csoda.
És én szeretek fáradozni a csodán.

Ölellek,
Doris

Itt találod, kattints a szövegre és olvashatod is a legelső bejegyzésem a miértekről:)