Hagyomány és modernitás, locsolás vagy nem locsolás dilemmában egymást bántó, kioktató, határokat demonstráló videókat látok és fáj. Bántja a gyökereimet, ami a hagyományból táplálja hajtásait és a másik ami leárnyékolja leveleit ami a fényes napból gyűjti mindennapos erejét.

 De miről is beszélek?

Tartsuk meg a hagyományt vagy ciki már?  Van esetleg egy nagyobb kép is ami felé fordulhatok? Mit tegyek ha egyik vagy másik nézőpont sem ragad magával, vagy épp amelyiket hallom azzal értek egyet? De a mesémet az is hallgassa meg a tudja, hogy melyik verzió a jó:)

Had meséljek:

Családunkban két felnőtt, egy férfi és egy nő él házasságban, ez hagyományosnak tekinthető, de a második ”házasságom” ez, ami a modern nő életét fémjelzi, hogy voltam egyedül álló anya is. Ahogy az is a modern nő kiváltsága, ahogy új esélyt adtam a családalapításnak. Mozaikcsalád, így nevezzük  ma azt a modern felállást, ahol pótapa(anya) és új gyerekek is érkeznek egy szorosan együtt élő közösségbe.

Három lányom és egy fiam van. 

Két tinédzser nagylány és két óvodás.

És a férfi meg a nő (nálunk ilyen).

Ebben a szines képben (is) igyekszik az ember megkeresni az ünneplés lehetőségét.

De milyen legyen? Hagyományos? Ahogyan az én gyermeki éveim azt  (böjttel, templommal, sütés-főzéssel, tojás írással,ételszenteltetéssel, locsolással, vendégfogadással) teljesnek élte?

Vagy modern ahogy itt ma ez nagy háztartási munkával, munkaszüneti napokkal, bevásárlással és fűben csoki kereséssel telik?

Nem tudhatom előre, figyelek kifelé és készülök bent, magamban.

Tehát előkészülök kesicével (iróka), hagymahéjjal, figyelem a templomba menés lehetőségét, lapul néhány csokitojás a táskámban és igennel válaszolok a vendégségre amibe csoki keresésre vagyunk hivatalosak. De hogy szólitom meg a zord férfimat, hogy az ünneplésre hangoljunk? Vagy talán neki lesz javaslata a mikéntre? Kinek a feladata? Elvárom vagy megvárom?

 A kisgyerek minden alkotásra, rítus jellegű tevékenységre ami elvarázsolja, arra repülve jön, részt vesz benne boldogan. De a tinédzser az megkérdőjelez mindent, kritikus, provokatív és cinikus.

Mi lesz itt? Uramjézus!

Várok!

Megvárom!

Nagypéntek, csináljunk tiramisut kérik a nagyok! Süssünk csülköt javasolja a férjem! Én mosolygok és meghajlok drága nagyszüleim és szüleim teljes böjtje előtt, amit ők állati eledel és édesség nélkül évszázadokon keresztül megtartottak, Jézus szenvedéstörténete előtt is meghajlok és magaménak érzem. Átalakul bennem, az enyémmé válik. Azt teszem amit lehet, abból amim van és ezt így engedem szeretni!

Nagyszombat, írjunk tojást - javaslom! -Jóóó!, - nanemáranyaaa olyan ciki vagy!, - nekem mennek kell az erdőre Kálmán jössz velem? Igy alakul ki az asztalnál a 3 leány és én ahogy tojást írunk, a fiúk az erdőn. Micsoda Meglepetés Nekem, hagyományos felállás ebben a modern családban. Váratlanul.

és nincs incs vége a mesének!

A tizenévesek kuncognak a termékenységen, majd emlékeznek, hogy csikban mindenkinek szebb volt az irott tojása mint nekik és amugy is mi ez a hagyomány? Miért ünneplünk szenvedést? Mi ez a szexista locsolás? 

Hallgatok, várom, hogy jön-e még kérdés és azt várom vajon most belőlem milyen válaszok bújnak elő?

De megelőz a kis hatéves lányka:

-Mi virágok vagyunk azért locsolnak meg a fiúk, hogy ne hervadozzunk, hanem örvendjünk.

- Aha és a fiúk akkor nem virágok? Vagy nekik lehet hervadozni? - kérdezik a nagyok

- Ők szép írott tojást kapnak tőlünk, attól örvend a szívük. - így a kicsi

Csend van itt, nagy csend, szimbólumokra nincs racionális válasz és mindenkinek igaza van.

Nagyon szép nekem ez, semmit nem kell szólnom,látom igy vagyunk egy család, mágikus-mitikus a kritikussal, az én dolgom, hogy egybe szeretem őket.

 Megírjuk a tojásokat, mindenki csak egyet és megfestjük őket hagymahéjban.

Vajon neked mit adott a húsvéti tavasz ünnep?

Én azt érzem, hogy a kreativitásunk táplálódhat a ritussal és ritus, az bármi lehet.