Elmesélem, hogy jártam a szeretettel, feleségként!

Egy nap fel akartam vidítani a férjemet. Szerda volt, tettük a mindennapit dolgunkat épp együtt, a tanyán, én a gyerekek körül, ő a gazdaságban. Nagyon más a feladatunk amúgy, de most valahogy egymás mellett csináltuk azt a mást… Tudni kell még, hogy nálunk nagyon él a dal, mely szerint „egy igazi férfi mindig zord…” :) szóval (és mint már annyiszor) most is belefogtam egy ódába és arról meséltem a férjemnek milyen jó is amikor itthon látom ahogy teszi a dolgát, jön megy, cipekedik, töpreng stb. Én levegőt sem vettem, úgy mondtam mondtam, hogy én ezt igazi ünnepnek élem meg, mert szeretem látni, mert olyan sok a külön út trálálááá… Én már az egekben voltam a saját szövegemtől, amikor látom, hogy ő még mindig zord. Meg se érintette az én emelkedett állapotom, de egy kicsit sem. Na elhallgatok, duzzogok, morgok magamban, milyen hálátlan,nem is tud szeretni,semminek nem örvend, pedig né, hogy szeretem én őt, s igy na,tudjátok… Egyszer csak azt mondtam magamnak állj meg Doris na, állj meg és nézz. Nézd magad, nézd a másik embert és ne tudj semmit. Csak nézd és lásd. Tudjátok mit láttam? Fáradságot. Csontig hatoló fájdalom jelent meg a testemben. Mindketten ilyen nagyon fáradtak vagyunk! Még mindig álltam a figyelmemmel ebben az állapotban, hagytam, hogy az agyamból jöjjön le a szívembe és érezni akartam, nem tudni és nem megérteni. Csak érezni mi van itt?  A szeretettől fájdalmas könnyek jöttek. Ez van hát. Ez a mérhetetlen fáradtság. Másképp viseljük, ez a tény!

Megértés jött ez után, magamról az, hogy volt ebben az öröm kifejezési szándékomban valami önös érdekem (évek óta ) érthető is, ha velem örvend jobb nekem. Azt hittem soká, hogy nekem is viselni kell az ő fájdalmát, a dühét, ami persze, hogy nehéz, arra törekedtem, hogy majd felviditom, megérzi mennyire szeretem és együtt örvendünk.

Most más volt mint a kép a fejemben, mert ha nézem őt csak és tisztelem azt amiben ő van, akkor ezzel a magatartással meg is hagyom neki azt, ahogy ő viseli a fáradtságát. Én pedig meg maradhatok a magam örömében állhatatosan, mert én így viselem a fáradtságot. Nagy szeretet áradt szét bennem ezek után, a titok előtt amik vagyunk és maradunk egymás számára.

Felnőttként szeretni annyi mint megérni a szeretetre! Mélyen nézni és látni és figyelni és meg érezni azt, ami VAN! Nem azt aminek lennie kéne, hogy nekem könnyebb legyen, nem, csak azt ami Van!
Csak ezután és csakis ez után váratlanul meg is értjük a történeteinket, miután megláttuk azt és hagytuk, hogy hasson át bennünk mindent, de mindent, de mindent.
Szeretjük és így meg is értjük!
Ebben az értelemben nem feltétlenül mámoros és jó érzés szeretni! Megengedni, hogy legyen az ami lenni tud, ezt jelenti a felnőtt (érett) szeretet.
Ilyenkor helyet adok magamban annak ami Van és amikor helyet talált, akkor szeretem. Nem is én szeretem hanem kinyílik bennem valami a szeretetre.
Azt mondod ez az elfogadás? Én azt mondom annál sokkal több.  Valóban elfogadással kezdődik,  de egy érzéssé válik,  saját testi érzéssel találkozol amikor megjelenik benned a szeretet és ez van, hogy fáj, igen!
Ez valami nagyon új,  valami radikálisan szélesebb életérzés! Érzése annak,hogy élek,  hogy élhetek! Nem magától értetődő! Itt mélyebben tekintek rá a valóságra mint valaha!

Semmitől nem zárom el magam, mint korábban, egy mondhatni fordított helyzetben, egy korai szeretetben.  Amit mindannyian nagyon jól ismerünk, az agyunkban! Előbb meg akarjuk érteni a dolgokat, hogy mi- miért történik, el kell azt helyeznünk az eddigi tudásunk, tapasztaltunk skáláján valahová (esetleg meg kell szereznünk egy új tudást) addig megyünk amíg meg nem értjük, akkor eldöntjük szerethető-e vagy sem!
Na ez sokáig van így!
Ebben a helyzetben (tudatállapotban) tudni véljük mi jó és mi rossz. Határokat húzunk és válogatunk aszerint, hogy mi kell vagy mi nem, mire vagyok méltó és mire nem, mi emel és mi fárasztó. Hosszú a sor még ahogy egyre okosabbak leszünk már tudjuk mi számít szakmainak és mi nem. A szüleink és tágabb környezetünktől tanultak szerint megítéljük melyik a jó párkapcsolat,  a jó szülő,  milyen kell legyen a felnőtt viselkedés és milyen a rossz, amit nem szerethetünk. Tudjuk a fejünkben mi járna nekünk, azaz csak elvárásunk van róla. És kergetjük ezeket a képeket hasztalan.
Ez kirekesztés! Magányosak és okosak vagyunk és a szeretet csírája van bennünk csak. Azzal vagyunk elfoglalva minden kapcsolatban, munkában, cselekedetben, a gondolatok vagy érzelmekben is, hogy mind cimkézzük fel őket. Jó vagy rossz? Igy elvárunk, követelünk, meg akarunk szerelni mindent és mindenkit.

Ez a szeretet igénye csupán, ami így szól: mindjárt minden helyre kerül és végre szerethetek, miközben amiről irok épp az arról szól,  hogy szerethetek és minden szépen helyre kerül ezután, hogy megnyiltam a szeretetre, hozzon az bármit is!

Meg kell érni rá,  sebeink teszik ezt lehetővé, nagyobb felületet adva szívünkben, hogy igy érzékenyebbeké váljunk.

Ha érett szeretetre nyitott vagyok nem keresem már a választ a miértekre, egyrészt azért mert már ismerem, hogy mindig jönni fog egy újabb miért és egy újabb logikus válasz arra, hogy miért kellene másképp legyenek a dolgok mint ahogy vannak. Másrészt azért nem keresem, mert békét nem hoz ez a sok agyalás csak nagyon mély lelki fáradságot.
ps. Szeretetből könnyű kimondani azt is, hogy vége, eddig tartott.

Ha fáradt vagy, ha gyakorolnád az érett szeretetet, ha félsz, hogy fáj nyitva hagyni a szíved és érezni ami van, ha mélyebben néznél rá a történeteidre jövök Veled. Időpont foglaláshoz írj nekem emailt: bdorix kukac gmail pont com