Olyan sok bajunk ( szorongásunk) származik abból, hogy a felé-alá rendelt viszonyban gondolkodunk.

 Integráljuk is ezt. 

Van a fejünkben egy ősi maradvány hang mely szerint a dolgok és cselekedetek feloszthatóak a jó- jobb és rossz vagy mégrosszabb skálán.

Fent a jó, lent a rossz.

 Döbbenet!

Én a szülőségemben látok erre rá leinkább. Itt tódul elém nap mint nap annak a terhe, hogy sokszor a hatalmam fitogtatása a rutineszközöm, a fegyelmezésben. Csak felemelem a hangom és máris haptákban áll mindenki ?. A hatalmammal operálok, erre akkor döbbentem rá, amikor fáradt dühömben egyszer azt böfögtem ki magamból a gyerekeknek, hogy "meddig legyek még türelmes" és ez úgy fejbe ütött , majdelájultam. ..

Persze érthető,  évezredek vannak mögöttünk abban a mágikus mitikus gondolkodásban amikor a természeti jelenségeket áldás és átok között helyeztük el, mert a túlélés múlt rajta. 

 Majd jöttek a klánok, csoportosulások, kis települések a maguk szokásaival amiben az volt az összetartozás és túlélés kulcsa, hogy a saját sokásaikhoz ragaszkodjanak a csoportok. A túlélés itt a csoporthoz tartozáson múlt, aki kilóg az egyedül marad vagyis nagy eselyel nem él túl. Tehát a hatalom megkérdőjelezhetetlen volt és a hatalmat az idősek képviselték. 

Ma racionalitás és jólét van ( és a pénz vette át a hatalmi szerepet, a cimkéket is ide sorolom) modernizálodtunk, sokat sokat tudunk a természeti jelenségekről is, egyéni döntéseket akarunk hozni, meg is tehetjük, befolyásolhat az ember sokmindent, de a hatalmat jelentő pénz mentén sorakozunk, versengünk és minősítünk jónak-rossznak, szakszerűnek és sikeresnek vagy épp söpredéknek cimkézzük egymást. Teperni kell a ranglétrán minél fennebb ma ennek vagyunk kiszolgáltatva. És ez szab határokat, ez szűkíti be gondolkodásunkat. Amíg valami meg nem állít...

És akkor én a dühöngő fárad anya ( aki a hierarhia lépcsőjén igazi esélyel nem lépkedett) azt kérdem: meddig legyek türelmes? És ez engem megállít!

Mert mégis ezt kitől kérdem?

A gyerektől aki fizikai-szelelmi és érzelmi szinten is nekem van kiszolgáltatva? 

Az Istentől aki áldásnak szánta a gyermeket?

A társadalomtól aki azt visszhangozza: Te vállaltad?

Vagy magamtól, aki olyan fáradt vagyok, hol nincsenekrászavak...

A szakembertől aki készen van és  kellene tudja a tuttit?

Megállított tehát a saját érzelmem, álltam és láttam és néztem, hogy miben vagyok most épp...

Ez lassan kinyit valamit bennem, amire most a szeretet az egyetlen találó kifejezésem. Ami végigfut rajtam, magam iránt, társadalmi helyzetem iránt és érzékelni vélek sok száz meg ezer nőt, aki pont hasonlóban van vagy pont nem.

Szóval ilyen (is) most anyának lenni.

Állok és nézem kicsit még, érezni szeretnék nem érteni, főleg nem racionális választ keresni.

Levegőhöz jutok! 

Összetartozunk! 

Meglátom mi van még körülöttem: fű-fa-virág, utcán siető emberek, akik mind hordozunk valami egyedit és mind teperünk felfelé a létrán, míg meg nem állít valami...