Arról hogy, az én társaságomban ( kompániámban) milyen lenni, arról csak ti tudtok referálni...

Én csak azt tudom, hogy nekem milyen társaságban lenni. Mikor felszabadító ez és mikor van az, hogy befeszülök tőle vagy elfáradok, unatkozom.

És már azt is tudom, hogy mindez kiváló lehetőség önreflexiót gyakorolni. Csakhogymostmásrólakarokírni:

az az igazság,hogy eszembe jutott egy gyermekkori édes történetem♡.

Emlékszem rá , hogy kisgyerek voltam amikor elkezdtem azon töprengeni, hogy kívülről hogyan láthatnám meg magam? Ha mondjuk szembe jönnék magammal mit tapasztalnék, mit látnék, mit kérdeznék, mit mondanék? Milyen lehet a hangom kívülről hallani? Milyenek a gesztusaim? Az illatom?

Próbálkoztam konkrét technikákkal, sőt, ez is volt a cél, találni valamit amivel becsapom az eszemet, hogy egy kicsit mindent elfelejtsen amit tud rólam és legyen új a benyomásom magamról.

Valahogy így kerestem a konkrétumokat, valami olyan információt ami objektív.

Na, s akkor, behunyt szemmel álltam a tükör előtt és arra számítottam, hogy hirtelen kinyitom és hátha van egy pillanat, amikor hamarább látok majd meg egy embert, minthogy felismerjem azt, hogy igen ez az én arcom.

Vagy próbáltam beszélgetés közben figyelni, hogy mit hallok vajon ha elvonatkoztatok attól a tényről, hogy értem amit mondok, vagyis csak a hanglejtés és hanghordozásom iránt próbáltam érdeklődni, de nem sikerült. Ennél mindig dühös is lettem!

Azt is meg próbáltam, hogy amikor a szüleimnek vagy valakinek fogtam a kezét, akkor el tudjam különíteni a két tenyeret, kerestem a határt és azt érezni is akartam, volna!... Számtalan sikertelen ezekhez hasonló gyakorlás után, amikor valami kézzel foghatót akartam volna megtudni magamról, valamit ami tény és nem a benyomásom vagy az érzelmeim hatására kialakult tapasztalatom csupán, akkor megállapítottam,hogy lehetetlenre vállalkoztam és abba kell hagyni. Az istennekse tudtam megelőzi azt a tapasztalat áradatot ami nálam is gyorsabb volt.

Mígnem egy éjszaka felébredtem, hogy elzsibbadt az egyik kezem, tudod az a fajta amikor nem tudod megmozdítani, nem működik és csupán egy súlyos valami ami rád van ugyan kötve, de használhatatlan. No, egy ilyen tapasztalat kellős közepén, felcsillant a remény az évek óta kergetett "árnyékra", hogy na most "átugorhatom" azt, most kicselezem saját magamat: és igen, azzal a kezemmel amelyik érzett megfogtam és felemeltem ezt az elzsibbadtat, az elalélt másik kezet. Végre egy kiváló lehetőség nyílt kívülről tapasztalni magam, azt, hogy milyen a kézfogásom , a bőröm, az ujjaim, a hőmérsékletem...olyan boldog voltam,de olyan, tyűha! Most is elönt az öröm, a sikerélmény mámora, most ni, ahogy itt írok.

Pedig mi történt? Mondhatnánk semmit, de nekem végre meg lehetett állapítani, hogy: aha Ilyen!

Miért írom le mindezt? Azt hiszem a szenvedélyem tanuságtétele lehetne, mert ez a szenvedélyem, magam helyett is másra figyelni és magamra is figyelni benned! Mert micsoda kiváltság, hogy amíg magunkat nem, addig a másikat tapasztalhatjuk és ide van elrejtve ezekbe a találkozásokba egy titkos lényeg ...(van tipped?)

Köszön kedves tükröm-türköm, mond még nékem... ?

Így van időm rád! Innen!

Kézcsók Doris

E-mailben várom a jelentkezést?

Mandalás munkafüzetet ismered?

https://doriscompanio.blog.hu/2025/01/06/mandala_943