Amikor elköltöztünk Csíkpálfalváról 2021ben sejtettem, de nem ezt… Előtte végiggondoltam, hogy a hattagú családunkból kire hogyan hat majd a minden értelemben vett újdonság. Gondolataim sorrendjei valahogy így követték egymást: A férjem beleállhat az álmai megvalósításába, hozzon ez bármit is. A lányok kamaszodtak, gondoltam nekik ebben az időszakban a külvilág hatása egyre fontosabb lesz, tehát ha kinyílik a tér és a társagalom is, fontos tapasztalás lesz önmagukról, természetemnél fogva abban bíztam, kihozzuk ebből a legtöbbet, persze a részletekről nem tudtam ekkor még semmit. A kicsik tanyán nőhetnek fel, ketten vannak ez eleve társaságot jelent, játszó pajtást nekik és hát a természetben töltött mindennapok és a gazdálkodás adta feladatok, csak a javukra válhat. Már csak én maradtam hátra, ezzel már bajosabb volt szembe nézni, csűrtem- csavartam-halogattam. Mit fogok csinálni ott? Hogy viselem majd a végtelen és abbahagyhatatlan házimunkát? Hát a többiek kihívásait és anyaként az ezzel járó érzelmi munkát? Mi lesz a Trezy-vel? Hegyek sincsenek...a Somlyó hegye se...se..se...

 Egyszer csak összegezve állt előttem a tétel, miszerint most egy kicsit kihúzzuk a lábam alól a talajt. Se megszokott otthon, se munkahely, se barátok, se kapcsolatok, se hegyek, se tánc csak a pusztaság és a mozaik nagycsalád összes ága-boga... Mert hegyek között, csuda jó származási családdal, lépen- nyomon ismerősök között, kialakult megélhetéssel, kultúrával, szokásokkal és szellemiséggel olyan erősnek éreztem magam, hogy csuhajja.

 Aztán átköltöztünk és jött a káosz, tartottam én magam a megszokott habitusomhoz, aki édesanyám szavai szerint: a hegyeket is eltaszítja ,de hát..na...khmm... itt nincs hegy! Ennél fogva a kihívások is sokkal rejtettebbek, míg az elé tornyosuló gondokhoz szokott testem-lelkem nekifeszült koncentrált és már cselekedett volna (hogy kövenként elhordja a hegyet..), addig itt a pusztában süvítő szél és benne a homok szemcsék, óhatatlanul a széllelszembepisilés mitoszát muatta meg...összeomoltam, jöhetett a pánik, a menopauza hullámvasútjával karöltve. Kézcsókom!

 Így tanultam meg sérülékenynek lenni, félve is tenni azt, ami az aznapi dolog, közben figyeltem mit mutat az élet (ekkor még a kisbetűs). Észrevettem, hogy milyen nagy az égbolt és milyen kicsi is a lapos föld. Mint üveg búra úgy borul ránk a hatalmas égbolt és mutat minden nap és minden napszakban új, vadi új égi jelenségeket. Az akác fákhoz és bodza bokrokhoz hasonlítottam a testemet, nemi identitásom az a mangalicák-kecskét-juhok-tyukok -ban tükröződött.

  Így tellett két évbe kiskanállal összekaparni magam: sok mindent elengedni amivel régen azonosultam, megállni és életben maradni a káoszban, majd meglátni a váratlan pirkadatot és rácsodálkozni, hogy amit kiraktam (és ezt már a nagybetűs Élet tette velem) az valami egészen mást mutat.

Itt állok most. Szólnék. Írnék, Énekelnék és így mutatnám azt, ami kikívánkozik és amire meghívott az Élet. Így lettem modern társalkodónő is, egy beszélgetőtárs, a vendégeim témáinak teret és időt adó és értő figyelem!

Van-e igény rá? - Nem tudom.

Hogy lehet idegenekkel beszélgetni? - Egy két mély tekintet és néhány lélegzetvétel után nagyon is ismerős minden.

MOST PEDIG

Kincset tartok a kezemben, az én kincsemet, félve és bátortalan mutatom Neked, de mutatnom kell:

tudnod kell, hogy készítettem saját fent részletezett önvizsgálatomból egy munkafüzetet, amit minőségi én-időhöz ajánlok. Az eddigi életutad összegzésére tudod használni. Régi fényképeidet kell elővedd hozzá és elmerengj rajtuk, ebből ihletődve pedig egyéni mandalát alkotsz belőle.

Ha szeretnéd használni, írj nekem emailt és küldöm is.

bdorix kukac gmail.com