Ugyanis azt a fülest kaptam, hogy valaki hiányolja az újabb írásokat a blogon, hála érte, most jól seggbe rugódom magam, mert hát miért is nem osztottam meg veled te nagy világ abból, amit belőled letapogatok? Mert az önkritikám erősebb volt, mint a közlési vágyam, na ezé… néhány visszajelzésből arra következtettem, hogy erre a kompániára nincs igény, túl elvont, a barátság nem fizetős stb. Nem voltak válaszaim az ehhez hasonló kérdésekre és ahogy magamban ízlelgettem a vissza-vissza csengő kíváncsi szavakat és néztem a helyzetben magam, elbizonytalanodtam. Most sincs magabiztos válaszom, de az szent, hogy a dolgom ez! Jelen lenni annak, aki még egyszer leszopogatná a maradékot a csontról… Ami annyit tesz, hogy kompániája (társa) lenni annak, aki saját magára kíváncsi. Mert ki ne emlékezne, hogy egy fura találkozás után utólag jutott eszébe, hogy mit kellett volna ott válaszolni, mondani, kérdezni, vagy csak hallgatni. Nos, valami ilyesmi az, amit hivatalosan önreflexiónak neveznek, csak csak csak kérdem én tesszük-e ezt magunkkal építően? Amikor generációk nőttek fel úgy, hogy megértő figyelem és urambocsá bátorítás helyet, cinikus kritikák tömkelege érte reggeltől estig. Ha az álmunkat hangosan kimondtuk kinevettek, ha féltünk elbagatellizálták, ha siker ért akkor az evidencia volt. És mindig volt egy újabb elvárás vagy egy ügyesebb okosabb másik, akiről példát vehettünk volna, s így tovább. Mert hát teher alatt nő a pálma, nehogy elhiggye magát az a gyerek..

Ebből aki építően össze rakja a belső párbeszédjét és azt hallja, hogy: aha ez van, vagy hajrá csináld! az ritka mint a fehér holló.

Na de, itt a lehetőség magunkat megnézni, jól alaposan, aztán meghallgatni, csuuudálkozni, szembe kacsintani, megveregetni a vállunkat, kifejezni a tényeket előjelek nélkül és alaposan megkérdezni mi történik?

Na Doris, hallám mi történik? Az írások a fiókban maradtak, a fejemben, a szívemben! Egyszer azt olvastam a személyiségemről valahol, hogy olyan jól elszórakoztatom magam, hogy fel sem tűnik az egyedüllét...van benne valami, én meg én és Irén..izé Doris, itt né kacagunk, sírunk, töprengünk, szurkolunk, dühöngünk s kitudja mi minden még....tegnap történt, hogy felébredtem ebből... nem is akár hol, hanem ezer tyúk és kacsa és liba közt, megláttam magam, ahogy ellátom őket és szenvedélyesen élvezem, de mit? Hát a kompániájukat, akkorát kacagtam és olyan hála öntött el!

Az biztos még,hogy írogatok emaileket magamnak a sarokköveimről, azt olvastad?

Pl. egy ilyen sarokkő a beszélgetés, a kommunikációnak az a formája amikor mélyen szembe nézünk egymással és valami kikívánkozik. Akik a kompániamat használják olyanokat mondanak,hogy: már nagyon el akartam mondani..., nem bírom tovább....,  na fel kellett hívjalak gyere rakjuk sorba a gondolataimat, vagy tudod-e mit álmodtam ...., ki akarom mondani hangosan, mert nem hallom magam...., te voltál már úgy?

És jönnek a szavak,  kísérik őket az érzelmek és mi tátott szájjal csúúúdálkozunk, honnan ez most? Aztán nem ritkán megállapítható, hogy ezt így nem is láttam még  - hangzik el sokszor lehet,hogy most érem utól magam?

írj nekem ha jól esne kitágítani a teret ahol minden keszekusza gazdagságod elfér, ahol megáll az idő és csak te maradsz és leszek én is te. Szó mi szó én itt vagyok és írogatok, hol látható ez nektek is, hol nem, pont mint a búvópatak...