Miért pont így történt?
a váratlan események mintázata (fenomenológiája)
Nem tudom, te, hogy vagy vele, de én egyre inkább felfedezem a véletlenek – vagy inkább a váratlan események – jelenlétét abban, ahogyan a dolgok megnyilvánulnak az életünkben. És abban is, ahogyan eldől, merre fut ki egy-egy szándékunk.
Kezdve azzal, hogy hová születünk. Ki lesz a gyermekünk vagy ki nem... Milyen szerepet kapunk a saját közösségünkben (a fekete bárányét vagy a mintagyermekét?). vagy az, ahogyan érezzük magunkat az iskolában, a munkahelyen. Ha őszinte vagy az is fura, hogy ki lesz a párunk – vagy ki nem.
Szóval, ha így végig nézek az életemen – amivel immár tizenhat éve tudatosan foglalkozom –, egyre világosabban látom: minden tele van váratlan fordulatokkal. Már az is egy ilyen fordulat, hogy pont ezzel foglalkozom. Annyi más szenvedélyem lehetne, nem? Mégis ide vezetett valami.
Ugyanezeket a MIÉRT-eket látom és hallom a kompániás társaim (a klienseim) történeteiben is:
„Valami történt, és minden megváltozott.”
„Micsoda véletlen, hogy pont ő lett a párom.”
„Hogy kerültem ebbe a szakmába, amikor mást terveztem?”
„Minden eszközöm megvan, mégsem vágok bele.”
„Nem tudok elválni, pedig logikus lenne.”
„Hihetetlen, hogy ugyanabba a helyzetbe kerülök újra és újra.”
Váratlanul megjelennek és eltűnnek emberek, dolgok, lehetőségek, igaz?
Szeretnénk megfejteni mindent. Felkészülni mindenre. Racionális válaszokat találni az összes eshetőségre.
Mert félünk. Mert valahol mélyen tudjuk, mennyire kiszámíthatatlan és veszélyes is lehet, az élet.
Mintha lenne valami, ami egyszerre taszít és csalogat bennünket.
Nekem is volt ilyen pillanatom.
Az ikerterhességem vége felé egyetlen éjszaka alatt mindkét babám farfekvésbe fordult. Egy váratlan mozdulat, amely egy csapásra megpecsételte az ősanya-sorsomat: nem fogok természetes úton szülni. Ez akkor tragédia volt az ősanya részemnek, aki azt hitte stabil.
Mit tehettem? Elengedtem minden eszmét és ideát. Két faros babát senki nem vállal természetes úton – én sem. Mentem tovább azzal, ami adatott. Mit csinált velem ez a váratlan esemény? Megpuhított. Alázatosabbá tett…
Látod a váratlan eseményt ebben? Én látom.
Ugyanezt a mintát látom abban is, ahogy elindultam a LIP-képzésen. Ahogy ki tudtam fizetni. Ahogy egyszer csak megnyílt az út. Mind a váratlan események lenyomata.
(Ha érdekel, kérd el a háromrészes hanganyagomat – ott részletesen mesélek erről.)
Tudom, hogy neked is vannak ilyen történeteid.
Állj meg most egy pillanatra, és gondold végig a saját sorsfordulóidat…
---
Miért hozom mindezt ide?
Mert pont ezeken a helyeken szorong ma a modern ember. Azt reméli van egy újabb tudás amit ha elsajátít jobb emberré válik és az élete is sikeresebb lesz.
Itt keményedik meg a lélek.
Itt válnak magányossá az emberek.
Itt kezdődik a titkolózás, egy fajta eltávolodás az élettől.
Aztán a belső nyomás egyszer csak kilök valahová – mint ahogy megszületik egy kisbaba.
És onnan indul egy új spirál, egy új önismereti út.
Óriási ajándék volt édesanyámtól az az egyetlen mondata, hogy:
„Amikor jön az erős görcs, ott lazítani kell. Lélegezz, Doriskám… valahogy az segít.”
Ez az egy mondat adta meg minden szülésem támaszpontját – még a császár közben is.
De most nem a szülésekről írok.
Hanem arról a szimbolikus lélegzetről, amit a LIP-képzés adott. És amivel társalkodónőként dolgozom.
---
Fenomenológiai pszichológia – és a LIP mint új perspektíva
A fenomenológiai pszichológia szerint:
Az élet folyamatos megnyilvánulás, kibomlás. Az élet élni akar – nem tőlünk függ, nem a kontrollunktól, nem az erőfeszítéseinktől. Egyszerűen újabb aspektusaink látszani kezdenek. Ahogy a magzatból kisbaba lesz, úgy lesz a babából kisgyermek, a kisgyermek is újabb életjeleteket ad ahogy kamaszodik, majd egészen újakat fiatal felnőtt korba lépéskor és ezek az új megnyilvánulások kérik a helyüket a közösségben, ami körülvesz, ha nincs hely annak az újnak akkor elvisz ez az új aspektusunk valahová pl. egy másik társaságba, egy másik városba, egy másik tanfolyamra, kapcsolatba…kitudja hová, csak pislogunk mi is, hisz a váratlan tette velünk ezt, nem?
A modern ember -akik vagyunk- ezeket problémaként azonosítja. Megy a falnak tőle, feszül, kiég, de minimum illúziókat kerget, mert visszafelé menne, a régi jól ismert működésbe vissza akarja tuszkolni magát….
Nem vagyok kivétel én sem, nehogy azt hidd, úgy akartam szülni például ahogy megtapasztaltam és ahogy nekem az addig jónak tűnt, pont.
Ami lenni tudott (saját példámban a császármetszés) az valamit bennem felpuhított.
Azt a megtanulhatatlant tanulom a LIP-ben, hogy a lelki és szellemi fejlődés természetes, erőlködésmentes folyamat. Amikor végre békébe kerülünk saját magunkkal, a világ maga válik válasszá a „ki vagyok én?” kérdésre.
Lassan lassan felismerem a lélek belső mozgásait – azt, ami történik, anélkül, hogy csinálni kellene.
A modern ember problémái szépen kérdésekké alakulnak át, témákat hoznak amik foglalkoztatnak és amivel többé nem akarunk egyedül maradni, mert a kapcsolódás mutat meg egy egy utat, ahol tovább lehet menni.
Ezzel vagyok jelen társalkodónőként.
Ezzel a nyitott szívű kapcsolódással, egy együtt lélekzéssel helyet adunk annak, ami ellen korábban feszültünk.
Annak például, hogy:
élhetetlen a világ
elutasít a kamasz,
a társ hűsége kérdéses,
az anyós zavar,
a pénz (vagy a hiánya) szorít,
ugyanaz a helyzet ismétlődik,
valami összezavar, elbizonytalanít…
kilátástalan a helyzet…
Amikor beleengedjük magunkat abba, ami van, a váratlan események többé nem akadályok.
Hanem irányjelzők.
És innen indulhat a következő spirál…
