Amikor fáj, akkor ez a fájdalom gúzsba köt.

Nem akarom érezni és vergődöm, figyelek inkább másra, hisz vannak jó dolgok is, ami tény, de volt itt valami ami fájt nekem és ez is tény! Kérdés tudom-e hagyni, hogy fájja ki magát? Hát nem, mert nem komfortos ez, márpedig ahhoz vagyunk kalibrálva, hogy minimum jól vagyunk! Nem, hogy emlékeztetném magam, hogy amikor ijedten, kisírt szemmel, szomorúan, s kitudja még hogyan is..., de olyankor amikor fáj éppen, hát akkor is igazán élek (és nem csak akkor amikor én jól kell legyek-, mitrinyáljak-, mert minden külső dolog ezt várja tőlem alapon igyekszem jól lenni). Igen szóval így is élek, fájva, élek és érzem, hogy milyen is ez az élés most né...

 Na, szóval ilyenkor van az, hogy nem hagy békén a fájdalom és minden próbálkozásomra (ami a megszüntetésére való igyekezetem) még szorosabb szorítással reagál és már úgy szorít, hogy fizikai fájdalmat okoz, a gyomorban, a torokban, az alhasban vagy valahol...Ahogy a kisgyerek is, ha nem kap meg valamit addig addig, de addig kér, kérdez és egyre hangosabban követel, noszogat, szólingat amíg megkapja amire vágyott. Illetve, sokszor csak azt amire ő hitte, hogy vágyik. Ha az első jelzések egyikére megállok én a felnőtt és a gyerek felé fordulok, figyelek rá, akkor jó eséllyel ki tudom találni mire van szüksége és azt is, hogy miért egy századik plüsmaci formájában adja ezt tudtomra.

 Na jó, ez egy dolog, de mi van a saját fájdalmaimmal, amiket nem akarok meghallgatni, ők nem olyan kitartóak mint a kisgyerek, sokkal könnyebben arrébb seperjük, sőt határhúzás címszó alatt várfalat építünk köré. Persze így tudtunk túlélni, sokáig csak így. 

De eljönn az a pont (és most itt tartok a mesélésben) amikor már a tompító elódázó praktikák nem működnek és csak fáj ami fáj, csak dühít, csak kibillent és zavarja a mindennapokat, hát akkor már csak megnézem mi a jó frinces- francos kínköves ménkű aggaszt engem ennyire?

...........

Fordulok vissza...

 s hát....

 nagy csúdálatomra......

nincs ott semmi! De semmi!

Állok s nézek a nagy semmibe már azt sem tudom miért is fordultam ide? De a csendben lassan feldereng ez az..., a ködben meg meg mozdul néhány régi, sőt egyre több homályos, ismeretlen történet ami mind azonosíthatatlan innen a távolból.. jah már azt is látom mind milyen messze vannak és ez igy van jól:

Állok itt és nézem azt ott,

Itt csak fáj, ott még történik is!

Helye van itt, aminek igaza van ott.

Mióta kér, ismerjem el és had legyen a múlt.

Így hát állok itt és kicsit még nézem azt ott.

Írj nekem ha beszélgetnél velem.

Van időm rád!

bdorix kukac gmail.com