Gyermekkoromban számtalanszor hallottam, hogy „nem így viselkedik egy kislány”.
Mélyen érintett a hangsúly miatt, éreztem rosszat tettem, szégyen is ért ilyenkor, de megérteni soha nem sikerült. Töprengtem rajta, újra és újra elképzeltem mit tettem és vajon mit kellett volna helyette, hogy úgy csinálhassam én is, ahogy „kell”.
Nem értettem miért mondják hogy fiús vagyok?

Aztán eldöntöttem: mind hülyék, nem értenek semmit a felnőttek és én éltem úgy tovább ösztönösen ahogy jött... Akikért rajongtam azt megöleltem, az ölébe ültem. Aki sumákolt (mismásolt) annak a szemébe mondtam, hogy nem tetszik és miért tesz vagy mond olyant ami hamis...
Később, tinédzser koromban már másképpen hallottam meg a barátnőim- barátaim szájából a hasonló megjegyzéseket „ez fiús, az lányos ” címszó alatt,  de akkor már csak azért is, a megbotránkoztatásért is és azért is, mert nem bírtam a tabuk mentén hallgatni, én úgy öltözködtem és csápoltam a vadakkal, ahogy jól esett és ahogy a lányok nem!
Közben a legmélyebb vágyam az volt, hogy valami furfanggal, sikerülni fog nekem titokban, átmenni a szivárvány alatt!
Jelentem nem sikerült!

Vagy mégis?
Csuda dolog ez, hát most jövök rá, hogy igazából másik feléről szemlélem már a szivárványt! Ugyanis amikor az első csudalánykám megszületett történt velem valami, én asszem kifordultam magamból vagyis sikerült átmenni a szivárvány alatt? Én pont ott, a világra hozatal kellős közepén megértettem a nőiség kiváltságát, megéltem azt, amit csak nő élhet meg és elöntött (oxitocin formájában) a hála. Visszamenőleg, egészen, mind az addig eltelt 25 évemre, leányságomra végre!

Anyaságomban jött az újabb kör a fiús/ lányos öltöztetés, játék, könyv, mese...az összes ilyen nevelős bullshit. Ekkor megpróbáltam az aktivista jellememmel részt venni a harcban, pont azt vehették fel a lányaim és azzal játszhattak amivel akartak (a készlet erejéig), lépten- nyomon kijavítottam mindenkit aki a lányos-fiús címkét elővette. Így történt,  hogy a lánykák, életükben első turkálóban nekimentek a babának és már vittük is haza, aztán amikor nem tetszett a fésülködés akkor rövidre vágjuk a hajukat...valami másra figyeltem, valami finom kis jelzésre ami róluk árulkodott nekem, igazán róluk és nem én tudtam jobban milyen a haja egy kislánynak és mivel is játszik ha jót akarunk „neki”...

Tudni kell ugyanis, hogy a nőiségről én úgy gondolkodom, hogy bár testünkben adott a nemünk, így vagyunk láthatóak női testben vagy férfiéban, de lelkünkben bizony vagyunk mindkettő, férfi és nő is egyszerre! Ezt lenyomataiban a biológiánk is hordozza! Én pedig a népmesék segítségével értettem meg. Ezért van vége a népmeséknek a „boldogan éltek míg meg nem haltak”- nál. Pont akkor, amikor a férfi és női lélekrészünk felismeri egymást és örök hűségest fogadnak! hmmmm

Hiába a társadalmi nyomás, ami meg akar határozni, hogy milyen légy ha nőnek születtél és miképp viselkedik egy férfi ha már annak született, dacára mindennek, az élet alakítja, helyzetek elé állítja a jól kitanult mintákat és olyan kihívásokat támaszt, ami aztán csupa csoda! Kiprésel belőlünk ezt azt:  egyszer az aktív és kezdeményező, kiáradó személyiségrészünket kívánja meg azaz a férfiasat. Máskor pedig olyan helyzetek adódnak, hogy az belőlünk a passzívat, az alkalmazkodót szólítja meg és azt kívánja tőlünk, hogy empatikusak legyünk, holdként a nap fényét használjuk, kvázi nőiesek legyünk, mindez pedig nem máshoz mint a túléléshez lesz szükséges és tökmindegy  mi van épp ilyenkor a lábunk között:)