Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom az életem esszenciáját, valószínűleg ezt írnám egy cetlire:

„Legyen kedved az élethez.”

Tizenöt év önismeret csiszolta ezt ki belőlem.
Meg az a rengeteg pedálozás, ami idővel olyan lett, mintha egy lábbal hajtott motorbiciklin ülnék: tekersz, tekersz, mert ha megállsz, jön a kétség, hogy akkor talán nem is élsz rendesen.

Hogyha nem fejlődsz, nem inspirálsz, nem vagy lelkes, akkor biztos valami baj van veled.
Úgyhogy szépen betoltam mindent: pozitív pirulát, motivációs mantrát, „légy jobb verziót”, „emeld a rezgésedet”, „haladj”, „nőj”, „változz”.

Ez volt a motivációs dinamó:
ha nem tekersz, leállsz.

És közben persze néztem a többieket.
Mondhatnánk lenéztem őket — de inkább húztam volna magammal mindenkit.
Motiválni akartam, pörgetni, biztatni, „fejleszteni”, mintha a szeretet azt jelentené, hogy mindenki gyorsabban ébredjen fel.
Pszichologizáltam mindent és mindenkit: ki miért nem lép, miért fél, miért ragad benne valamiben.
Azt hittem, rajtam múlik, hogy megmozduljanak. 

Közben meg én tekertem egyre vadabbul — és fogalmam sem volt, hová, az illúzióim után (te már tudtad, hm...?)

Na, de aztán egy nap, amikor már tényleg fáradt voltam ettől a „jobb emberré válok, mert különben mi lesz?” -logikától, egyszer csak megszólalt bennem egy mondat. És úgy csattant, hogy kitört belőlem a röhögés.

„Gondoltál már arra, hogy ha az életnek volt kedve hozzád — pont így, ebben a konstrukcióban, ezekkel a karikó lábakkal, nagy fenékkel, két kézzel vagy csak eggyel, meg a gondolataiddal, hiányaiddal — akkor nem lehetne neked is kedved hozzá? Mármint… az élethez?”

Ott és akkor megállt bennem minden.
Ez a mondat kifordította az egész önfejlesztős logikát a sarkából.

Mert minden arról szól:
Légy jobb!
Gyere vissza a „régi önmagadhoz”!
Emelkedj!
Nőj!
Haladj!
Legyél valaki!

És közben eszünkbe sem jut, hogy talán nem kell minden pillanatban megjavítani magunkat.
Talán egyszerűen csak kedvünk lehet ahhoz, ami van.

A felismerés, ami nem fejleszt, hanem felszabadít — LIP szemléletben

A Life Integration Process (LIP) és a fenomenológiai pszichológia szemlélete pontosan erről szól.

Az élet magától történik.
A növekedés nem erőfeszítés, hanem kibomlás.
Nem mi csináljuk az életet — az élet csinál minket. erről írtam sajátélményt , itt

Amikor ezt megsejted, hirtelen nincs mit összerakni.
Elmúlt a „régi én”, akit vissza akarsz hozni.
És nincs is hova visszamenni.

Lehet, hogy az élet most is ugyanúgy van, mint amikor valaha nagyon jól voltál —
csak te felejtetted el észrevenni azt, hogy Élsz!

És amikor egyszer csak nem akarsz semmit megváltoztatni, felbukkan valami aktuális, valami egyszerű, emberi, olyan… élhető:

Sokszor így kedved is lesz az élethez.

Ez a felnőtté válás egyik legfinomabb tapasztalata, szerinteeem, bocs.

Mi lenne, ha kipróbálnád? (Önismereti gyakorlat)

Mi lenne, ha ma nem akarnád megjavítani magad?
Ha nem keresnéd az „igazi énedet”?
Ha nem tennél semmit, csak figyelnéd, mire van kedved?

Lehet, hogy csak a szemébe nézel valakinek. 
Lehet, hogy elindul benned egy belső mozdulat.
Lehet, hogy valami kibomlik — magától, csendben, erőlködés nélkül. Persze, lehet, hogy nem!

De ami van, azt megláthatod.
Hogy tetszik-e majd vagy sem, azt nem ígérem most meg, akármennyirecsáábíítóó. ♡

Ez a LIP egyik izgalma: találkozni azzal, ami van — nem azzal, ami „lehetne”.

Ha szeretnéd megtapasztalni, milyen, amikor nem megjavítani akarod magad…

…hanem látni, ami van, akkor szeretettel várlak az évösszegző kompániára .

Ez a kapcsolódás Vele nem egy motiváció.
Nem önfejlesztés.
Nem „jobb verziód” keresése.

Ez az élet integrációja.
A jelenlét.
A valóság.

És talán… a kedved megjön az élethez, így is, ahogy van...

Részletekért kattints ide!

csók, Doris