Mostanában hallottam a Rudolph Steineri megismerés elméletet, mely szerint a világ olyan amilyenné a megfigyelő formálja.

Ezért szeretek meg meg állni és hátra lépve mint egy színdarab főszereplőjére rátekinteni önmagamra.

Nehéz, mert amíg egy színpadi jelenet esetén van módom tudatosítani, hogy bármennyire belevonódtam is, elég csak megcsípnem magam, hogy tudjam, nem én vagyok a színpadon. Míg a saját életemben bizony én velem történik minden, én élem, én érzem, én gondolom róla azt amit... Szóval nehéz semleges megfigyelőként csak látni, azt, hogy pl. beakadt a fogókesztyű vége és magamra borítottam a tejet..., vagy aha... dohányzom...ahogy azt is nehéz csak nézni és nézni ahogy a tegnap dühös lettem, amikor a férjem beszélt hozzám... és csak nézni és rajta tartani a tekintetem azon ami mind vagyok (a példában a dühöm is, de az is ami feldühitett).

Még azok a helyzetek is egy egy darabok csak, színdarabok, amikor a fiam szavaitól olyan szép leszek mint a rózsaszál. 

 Drága felmenőim, mind mondanának rólam valamit, édes kedves barátaim mind tanácsolnának valamit, nem utolsó sorban én is tudok magamról valamit... 

De én csak látni igyekszem most, látni ami vagyok és azt is, amit szeretném, hogy legyek és a kettő között meghúzódó ürességet is csak nézni.

 Így, ahogy igyekszem nézni magam, lesz lassan lassan, egy egyre növekvő tér köztem és a darabjaim között. 

Szóval nézem ezt a Dorist és érzem növekszik a tér, benne millió gyöngy szemmel, van amelyik fénylik, sziporkázó fénye igyekszik eltakarni minden mást és akad bőven olyan gyöngyszem is, ami bizony elnyeli a fényt, annak minden hullámhosszán. Látom lassan azt ami volt, ami már a múlt és fellélegtem: Elmúlt!

Itt állok, nem ott! Megkönnyebbülés ez! Levegőhöz jutok!

Látom, hogy vannak a térben dolgok,emberek,történetek és sok sok érzelem, szándék, vágy, terv is és vagyok Én is. 

Innen cselekedni szent, mondják a nagyok, nekem csak pillanatokra adatik meg, bár csak meglátni ezt igy mind, ezt a sokaságot....

Minél több a feladat, a szolgálat, a felelőség, annál jobban ráfeszülök egyikre, másikra. Ilyenkor úgy képzelem, hogy konkrétan rátapadok minden figyelmemmel egy egy jelentere és elfeletkezem a térről ami lehetne köztem és történeteim közt.

Gyakorolni kell ezt, lélekzethez jutni! Azért kell gyakorolni, mert csupa cimke a világunk mindenhol: a teendőlista, a célok címkéi , a szerepek, az elvárások, a sok tudás...igen jól érted amit sok munkával megtanitottak és mi készséggel magunkévá tettünk azoktól most mind szép lassan növekvő távolságot kell gyakoroljunk. Brrr

 Mert a legerősebb ráfeszülés ott van amit mindezekről és ezekben magamról gondolok...na jó abbahagyom!

De milyen is a világom igy a Steineri elmélet szerint? Fárasztó! Nagyon megtanítottak, hogy az vagyok amim van, amit teszek, amit gondolok....és csak az!

Az a dolgom, hogy szép lassan megtanítsam magam egybeszeretni mindezt♡ és hátha egyre többször innen cselekszem majd...Szabadon! Könnyedén!

Látni és figyelmen kívül hagyni, hogy nekem jó ez amit látok magamból vagy rossz, látni és nézni - nézni - nézni addig amíg megjelenik a nyugalom és felismerem azt, hogy mi mindent kezdhetek vele...azzal amit végre merek látni és tekintetemet rajta hagyva nézni... lehet ez érzelem, reakció, történet. 

És akkor lehet, hogy valami történik ...